Fotel a sarokban
Edoardo Conti felügyelő a nap végén sem tudta teljesen letenni a munkát. Az, mint egy láthatatlan, néma árny, befészkelte magát a gondolatai közé, és egészen palermói otthonáig kísérte.
Több mint huszonöt éve nyomozott bűnesetek után, jól ismerte hát ezt a magányos terhet, ami időről időre vállára telepedett. Ám az utóbbi időben, mintha még éjszaka sem bírt volna szabadulni tőle.
Edoardot kimerítették az elmúlt hetek, hiszen már másról sem szólt az élete, mint arról az ügyről. Képtelen volt megoldani az esetet. Sokéves nyomozói pályafutása alatt úgy tűnt, ez lesz az első olyan bűntény, ami kifog rajta.
Ez a gondolat szinte felemésztette. Mit nem vett észre?
Pontosan tudta, ki az elkövető. Még a lakásán is járt. Edoardo Contit nem lehetett megtéveszteni a finom ízléssel berendezett villa lakás pátoszi szépségével, sem tulajdonosának negédes udvariaskodásával. Pedig a férfi alapvetően tökéletes munkát végzett, a gyilkos fegyver pedig, amely alátámaszthatta volna Edoardo gyanúját, nem került elő.
Tágas, világos helyiségek, tisztaság és rend fogadta a kiérkező nyomozót. Még a bútorok is kedvére valók voltak. Az a fotel különösen tetszett neki, hasonló gyönyörű darab állt az ő nappalijában is. De mindezzel sem tudta megvezetni Edoardo Contit. Az a férfi rejtegetett valamit előle, méghozzá ott, a lakásán.
Edoardo hazaérkezve tipródva kereste elő a kulcsát, a bizonytalanság gomolygó viharfellegként fodrozódott a lelkében. Az otthon látványa azonban egy pillanatnyi megnyugvást hozott zaklatott elméjének.
A nappali a lenyugvó nap varázsos fényében fürdött, a bútorok között kibontakozó árnyékok régi ismerősként üdvözölték a felügyelőt. Komótos léptekkel, lassú mozdulatokkal akasztotta helyére a kabátját, és csak miután öntött magának egy pohár vörösbort, akkor kezdte érezni, hogy hazaért.
Pillantásával végigpásztázta a szobát, majd fáradt sóhajt hallatva leroskadt a fotelbe, amely azonnal bársonyos ölelésébe vonta. Kényelmesen belesüppedt, éppen csak annyira, hogy ellazuljon minden izma, és lehunyta a szemét.
Ujjait a toszkániai bivalybőrön pihentette, amely a természet tökéletlen és élő lenyomatát viselte magán. Tűnődve hordozta végig tekintetét a mesterien megmunkált anyagon.
Egyedi és megismételhetetlen alkotás. Nem hiába helyezte el a nappali ékeként a szoba legvilágosabb pontjára.
Ekkor történt, a horizonton éppen alábukó napkorong utolsó sóhajai közepette, hogy Edoardo Conti fejében kikristályosodott a megoldás.
Hitetlenkedve elmosolyodott, miközben elismerő pillantást vetett kedvenc foteljére.
Felpattant, és lázas sietséggel a telefonjáért kapott. Nyoma sem volt korábbi elcsigázottságának.
– Itt Conti. Igen… Menj vissza a lakásába. A fotel. Told ki a sarokból! – A vonal túloldaláról érkező értetlenkedő kérdések sem hozták ki a sodrából. Türelmesen folytatta: – Ott lesz, amit keresünk. Hogyhogy miért? A fotel be volt tolva a sarokba, emlékszel?
– És az lehetetlen, hogy egyszerűen csak megunta, és félretolta az útból? – kérdezte kollégája a telefonban.
– Pontosan. Ez lehetetlen – mosolyodott el Edoador Conti.
